"Két kis árnyék fények mögött
Szürke senkik nagyok között.
Mellékutcán álmodozók
Boldog csendben hallgatók.
Két kis csendes egyszerű ember
Mégis miénk a nagyvilág!
Kéz a kézben együtt az úton
Egymást nézve megyünk tovább!"
(Szécsi Pál)
"Akkor, ott az út szélén még nem tudtam, hogy kicsoda.
Csak valami olyasmit éreztem, hogy ezzel az emberrel jó lehet elindulni.
És megérkezni is jó lehet.
S a legjobb talán a közbeeső idő vele.
Az utazás. "
(Schäffer Erzsébet)
"Mert nem a csend van
két szó között,
hanem a szó van
két csend között.
Szólni nem az tud,
aki szólni tud:
Szólni az tud,
aki hallgatni tud."
„Az utakat sokáig nem érti meg az ember. Csak lépdel az utakon és másra gondol.
Néha széles az egyik út, aszfaltos, néha rögös, barázdás, meredek.
Az utakat sokáig csak alkalomnak tekintjük, lehetőségnek, melynek segítségével elmehetünk a hivatalba vagy kedvesünkhöz vagy a rikkantó tavaszi erdőbe.
Egy napon megtudjuk, hogy az utaknak értelmük van: elvezetnek valahová.
Nemcsak mi haladunk az utakon az, utak is haladnak velünk.
Az utaknak céljuk van .
Minden út összefut végül egyetlen közös célban.
S akkor megállunk és csodálkozunk, tátott szájjal bámészkodunk, csodáljuk azt a rejtelmes rendet a sok út szövevényében, csodáljuk a sugárutak, országutak és ösvények sokaságát, melyeken áthaladva végül eljutottunk ugyanahhoz a célhoz.
Igen, az utaknak értelmük van.
De ezt csak utolsó pillanatban értjük meg, közvetlenül a cél előtt.”
Nem elég megborzongni,
de lelkesedni kell!
Nem elég fellobogni,
de mindig égni kell!
És nem elég csak égni:
fagyot is bírjon el,
ki acél akar lenni,
suhogni élivel.
Nem elég álmodozni.
Egy nagy-nagy álom kell!
Nem elég megérezni,
de felismerni kell!
Nem elég sejteni,
hogy milyen kor jön el;
jövőnket - tudni kell!
Nem elég a célt látni;
járható útja kell!
Nem elég útra lelni,
az úton menni kell!
Egyedül is! Elsőnek,
elől indulni el!
Nem elég elindulni,
de mást is hívni kell!
S csak az hívjon magával,
aki vezetni mer!
Nem elég jóra vágyni:
a jót akarni kell!
És nem elég akarni:
de tenni, tenni kell!
A jószándék kevés!
Több kell: - az értelem!
Mit ér a hűvös ész?!
Több kell: - az érzelem!
Ám nem csak holmi érzés,
de seb és mély szenvedély,
keresni, hogy miért élj,
szeress, szenvedj, remélj!
Nem elég…
Még nem elég!
Aki szeret, az nincs többé egyedül,
mert az, akit szeret, mindig jelen van.
Aki szeret, az már nem akar többé a saját élete központja lenni.
Engedi, hogy életének más legyen a középpontja,
és ezt nyereségnek és boldogságnak érzi.
Feladja önmagát.
Olyan lesz, mint egy nyitott kéz,
amely kapni akar.
Aki szeret,
annak van bátorsága ahhoz,
hogy olyan legyen,
mint akinek szüksége van valamire.
"Minden szívnek van egy csodakertje,
a kert közepében van egy palota,
s minden palotában egy fekete szoba.
A fekete szobában Csontvázember ül.
Sötéten. Egyedül.
Néha a palota zsivajába,
s a tavaszodba belehegedül.
Olyankor ősz lesz: vágyak, álmok ősze.
Halkan peregnek, mint a levelek.
(Szívedbe mintha ezer kés hasítna:
zokog, zokog a csontvázembered.)
Idegen szemektől kacagással véded,
jaj csak meg ne lássák: drágább mint a kincs!
Mások palotáit irigykedve nézed:
neki nincs! neki nincs!
Pedig:
minden szívnek van egy csodakertje,
s minden csodakertben van egy palota.
S bent, elrejtve mélyen, valahol, valahol:
minden palotában egy fekete szoba…"
"Viszontlátásra, - mondom, és megyek.
Robognak vonatok és életek -
Bennem, legbelül valami remeg.
Mert nem tudom,
Sohasem tudhatom:
Szoríthatom-e még
amit elengedek.
Viszontlátásra: mondom mégis, mégis.
Viszontlátásra - holnap.
Vagy ha nem holnap, - hát holnapután.
Vagy ha nem akkor - hát majd azután.
És ha aztán sem - talán egy év mulva.
S ha még akkor sem - hát ezer év mulva.
Viszontlátásra a földnek porában,
Viszontlátásra az égi sugárban.
Viszontlátásra a hold udvarán,
Vagy a Tejút valamely csillagán -
"Vidám viszontlátásra" mégis, mégis! "
Tudnál-e csendesen hozzám bújni,
Esténként kedvesen átölelni,
Hallgatni a madarak énekét,
Megcsodálni a fényt, s a naplementét?
Tudnál-e esőben is nevetni,
Egy szúrós fenyőfát megölelni,
Élvezni a pillangók táncát,
Átélni két ember valós nászát?
Tudnál-e táncolni a gyönyörtől,
Könnyezve sírni az örömtől,
S kitárni felém a szívedet,
Hogy megsimogathassam a lelkedet?
Mondj IGEN-t, s akkor talán, a boldogság egyszer majd Rád talál,
Életed gyönyör lesz, s csodás újjászületés a halál!
Tudnál-e egy szempárból olvasni,
S benne a csillagot meglátni,
Egy érintéseddel átadni,
Mit szavakkal nem tudsz elmondani?
Tudnál-e koldusnak kenyeret adni,
Alamizsnát ha kell, elfogadni,
Tárgyat, s pénzt eszköznek tekinteni,
S a Földet ajkaddal érinteni?
Tudnál-e virágot nem letépni,
Színét és illatát megérezni,
Szirmait boldogan megcsókolni,
Beteg állatot megsimogatni?
Mondj IGEN-t, s akkor talán, a boldogság egyszer majd Rád talál,
Életed gyönyör lesz, s csodás újjászületés a halál!
Tudnál-e dalt hallani viharban,
Melegedni szivárványsugárban,
Meghallani csendben a szív szavát,
Átélni a teremtést, mint egyetlen csodát?
Tudnál-e hallgatni, ha nem kérdeznek,
Nem sírni akkor, ha elfelednek,
Köszönni, ha nem köszönnek,
Tanulni abból ha megköveznek?
Tudnál e sötétben fényt keresni,
Szavak és tárgyak nélkül szeretni,
Legyőzni izzó tűz parazsát,
Szeretni engem, Istent, s bárki mást?
Mondj igent, s akkor talán, a boldogság egyszer majd Rád talál,
Életed gyönyör lesz, s csodás újjászületés a halál!
"Úgy szeress, hogy sose múljon el,
csak úgy szeress és boldoggá teszel,
csak mindig úgy, hogy érezzem én,
szíved enyém.
Úgy vágytam rád, míg bántott a magány,
mint kisdiák egy játszótárs után.
Hogy itt vagy már, itt a szerelem,
te hoztad el nekem.
Melletted jó, szavad, mint könnyű szellő
cirógató, mosolyod megnyugtató,
szemed, ha rám néz, mint a sima tó,
oly simogató.
Hát így nevess te mindenkor felém,
és úgy szeress csak mindig, ahogy én,
csak mindig úgy, ez elég nekem,
s boldog leszel velem."
Könnycsepp a szempilládon este:
én vagyok.
És én vagyok az a kíváncsi csillag,
mely rád kacsingat
és rád ragyog.
A csók, a csókod, az is én vagyok.
Végigálmodom az álmodat,
ölelésedben én epedek el,
csak én tudom minden kis titkodat.
A kulcs vagyok,
mely szíved rejtett zárjait kinyitja,
s a nyíl vagyok, amely sivítva
holttá sebzi vágyad madarát.
A dal vagyok, mely belőled zokog
holt mámorok tört ívén át az éjbe:
s én vagyok az a sápadtság, amit
éjfél után, ha bálból jössz haza,
rád lehel a sarki lámpa fénye.
Mikor az elsõ csókot adtad:
már az õsz osont a fák alatt,
Kapirgáló szelek kutattak
avar-homályban árnyakat;
A fákra ráhajolt az este,
s az est meséje régi volt...
csókunkat fák közül kileste,
és kacagott a régi hold;
Felettünk fényes csillag égett,
s két csillag volt a két szemed...
beléje néztem: vissza-vissza nézett...
és bíztatott és kérdezett...
Szellõt üzent az esti távol,
és azt üzente: Csend legyen...
S a hervadás-erezte fákról
lekacagott a szerelem.
Nézted már a Szent-Anna tó vízét?
Milyen titokzatos,
milyen setét.
Semmit se látsz,
csak olykor egy-egy
furcsa csillanást,
amint ezüst halak
suhannak
mélységei át.
De olykor hirtelen jön
valami eltévedt sugár.
Zöldes világra gyújtotta lent
a mélyt,
s a mélynek vége nincs sehol,
sehol...
Olyan a szív is,
mint a Szent-Anna tó
titokzatos vize.
Elnézed néha:
zörgő kis doboz,
furcsa,
lecsukott.
Hogy mikor, nem tudod:
de néha jön egy bomlott
pillanat,
kitárul a mély,
olyan szörnyű mély,
hogy előtte
szédülve megállsz,
s imádkozol:
Miatyánk,
Szerelem
szenteltessék meg a TE neved.
Nézted-e már
tavaszi napsugárban
a Szent-Anna tó haragoszöld vízét?
Nézted már
a
kedvesed szívét?
„Az az éjszaka engem is annyira meglepett mint téged, de veled egy olyan helyre jutottam el, ahol még sosem jártam, miután elaludtál, én csak bámultam azokat az olcsó fénylő csillagokat a plafonon és egy idő után elkezdtek összeállni jellé, és ezek a fura fények kirajzolták az egész kapcsolatunkat, és akkor először minden világosnak tünt, logikus folyamatnak, Te és én voltunk a legjobb terv a világon, és nem én találtam ki, veled úgy éreztem, hogy talán nem kell többet terveznem, mert olyan volt mintha végre élnék, egyszer az életben végre nem kellett megküzdenem a boldogságért, csak úgy megtörtént!”
számítunk rá. Ilyenkor derül ki, elég bátrak vagyunk-e, hogy
megváltoztassuk az életünket. Ilyenkor nem tehetünk úgy, mintha mi
sem történt volna, és nem hivatkozhatunk arra, hogy még nem
vagyunk felkészülve a döntésre. A próba nem vár.Az élet nem néz
hátra.”
Ha megkérdeznél
Azt mondanám: téged szeretlek.
Ahogy begombolod a kabátom és vitatkozol velem,
Ahogy a nyakamba bújsz és a könnyeid végigfolynak mellemen,
Mert szeretsz.
Ha megkérdeznél
Azt mondanám: a kezedet szeretem.
A tenyereden állva ha szédülök hirtelen,
Markod bezárul, vonásaidba ágyazva alszom védtelen,
Mert megóvsz.
Ha megkérdeznéd
Azt mondanám: a szemedet figyelem.
Ahogy arcom elsuhan benne egy szombat reggelen,
Ahogy fáradtan lecsukódik a világ minden éjjelen,
Mert benne élsz.
Ha megkérdeznéd
Azt mondanám: túl bonyolult nekem.
A hangodba bújva, ha egy pillanatnyi csend terem,
Megnyugszom, nem akarok más ember lenni
Mert benned élhetek.
Ha megkérdeznéd
Azt mondanám: nem kérdezel sosem.
Mert szeretsz - ahogyan én szeretlek,
Mert megóvsz - ahogy én is óvlak,
Mert hiszel bennem -ahogy még én sem hiszek.
Talán az, hogy jól megvagyunk,
Talán az, hogy szeretjük egymást,
Talán az, hogy meg tudunk beszélni mindent,
Talán az, hogy révbe értünk,
Talán az, amire gondolok.
Fél éve még macskám se volt, ma már egy Dzudzum, holnap talán már Mozartgolyóim is lesznek.
Fél éve még nem mondták, hogy "szeretlek", ma már 100-szor egy nap.
Fél éve még magunkkért éltünk, ma már egymásért.
Fél éve még varratnélküli voltam, most már van 15
;-)))))))))))))))))))))))))))))
Szeeeeetlek!
Naon
Féltelek, amíg élsz …"
Tudom, hogy nem érted miért, de azt hiszem jól teszem,
mindig féltelek... ;)
“Ha eluralkodik rajtunk a félelem, a kétségbeesés, a megszokás, az állandóság, és a reménytelenség; hálát adhatunk egy cukormázas kekszért. És szerencsére, ha éppen nincs keksz akkor is megnyugvásra lelünk egy ismerős kéz érintésében, vagy egy kedves gesztusban, egy apró biztatásban, vagy egy szerető ölelésben.”
Néha jó egyedül lenni és magunkra figyelni, de néha bármit megadnánk, hogy melletünk legyen az a biztató kéz és a közelünkben az a mellkas, melyhez hozzábújhatunk, ha félünk valamitől.
De van úgy, hogy nem tehetünk semmit, hogy az az ember mellettünk legyen.
Az álmokért harcolni kell. Felül kell kerekednünk saját félelmeinket és elindulni és tenni, hogy a mienk legyen, amire vágyunk. Ha igazán szeretnek minket, távol tőlünk is tudják, hogy mit érzünk és mire van szükségünk. S ha másképp nem lehet, csak küld egy üzenetet, felhív a távolból, hogy ne érezzük magunkat olyan kicsinek és elesettnek.
Többet tesz ezzel, mint saját maga gondolná.
Legbelül nem vagyunk egyedül többé.
... és kihúzott háttal, felemelt arccal indulunk neki az újabb csatának.
Legbelül tudjuk, ha már megpróbáljuk, az ő szemében nyertünk.
És büszke lesz ránk, hogy nekivágtunk...
A szerelem az, amikor lefekszel, és hiába is vagy egyedül az ágyadban, olyan, mintha Ő is ott lenne. Érzed a bőre illatát, és ha nagyon akarnád, végigsimíthatnál a karján, mert Ő most már mindig veled lesz, amíg csak élsz, akármi is történjen.
A szerelem az, amikor mosolyogva alszol el.
